A gitár története II.
A fémhúros gitárok története
A fémhúros gitár története nem tekint vissza oly nagy múltra. Az oka
elsősorban az anyag megmunkálás technológiájával függ össze. Amíg nem tudtak
fémhuzalt előállítani, addig fémhúrok sem létezhettek. A fémhúr megjelenése
jóval megelőzte a nylon húrét, hiszen a nylon csak az 1930-as években jelent
meg, előtte bélből sodort húrok voltak. A fémek húrokként való alkalmazás sokkal
korábbi időkre tehető vissza, mint azt gondolni mernénk. A fémhuzal gyártása már
időszámításunk előtti 800-1000-ben is létezett. Erről tanúskodnak az egyiptomi
és egyéb keleti ékszerek, melyhez különböző anyagú és méretű huzalt használtak
fel. Sőt Anatóliában, a mai Törökország déli részén is találtak időszámításunk
előtt 2000-ből származó ékszereket, huzalokkal díszítve. Ez pedig eléggé
meglepő. Azt persze le lehet szögezni, hogy a régi ékszerekhez puha
nemesfémekből régóta tudtak huzalt gyártani, azonban az acélhuzal előállításával
legalábbis itt Európában és Amerikában várni kellett.

Bár az írásom nem az ősi huzalgyártásnak akarja a nyomát felkutatni,
ugyanakkor a fémhúros gitár történetéhez szervesen hozzátartozik. A modern
történet tudomány eléggé mostohán kezel mindent, ami az őskultúrába nyúlik
vissza és ezért nagy hallgatás van arról például, hogy Kínában már 500-800 évvel
ezelőtt is sokkal magasabb technikai színvonal volt, mint Európában. Arra
választ találni, hogy mikortól használtak legelőször acélhúrt egy húros
hangszeren, megérne némi kutatást. Érdemes lenne alaposan utánanézni és
valószínűleg meglepődnénk az eredményen, mert a mai gondolkodás hajlamos mindent
a nyugati világból eredeztetni, ami hasznos, ami új és ami technikai vagy
technológiai. A keleti világban már évezredekkel ezelőtt léteztek olyan fejlett
technológiák, amik Európában csak az elmúlt 1-200 évben jelentek meg.
Amikor a bevándorlók magukkal vitték a gitárjaikat az Új Világba, akkor
Amerikában a gitár történetének egy új fejezete kezdődött. Ha az amerikai
kontinens egészét tekintjük, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy Dél- és
Latin-Amerikában a spanyol hatás erősen domináns maradt, mind zeneileg mind a
hangszert illetően. A nylon húros gitár gyakorlatilag egyeduralkodó lett ezeken
a területeken. Az észak-amerikai kontinensen, különösen pedig az Atlanti óceán
által határolt partvidéken az ottani multi-kulturális és gazdasági háttér
meghatározó jelentőségű volt az amerikai - vagy gyakran emlegetik így is - a
western gitár kialakulásában. Az amerikaiak nagyon büszkék is a fémhúros
gitárjukra, melyet legalább annyira a sajátjuknak tekintenek, mint a spanyolok a
nylonhúros gitárt. Észak-Amerika története, ha nem vesszük figyelembe az eredeti
őshonos indiánok kultúráját, akkor mindössze alig több mint 200 évre tekinthet
vissza. A 19. század elején kezdődött az iparnak egy olyan fejlődése, ami minden
másnak a fejlődését is magával ragadta. Ez idő tájt számos európai gitárkészítő
vándorolt ki az új világba egy boldogabb és anyagilag kecsegtetőbb jövő
reményében. Nagy részük meg is találta a boldogulását. Az amerikai gitárkészítés
tehát mindenekelőtt európai gyökerű. A gitár történetét Amerikában is regényekbe
illő sztorikba lehetne önteni. Van azonban pár fontos momentum amit érdemes
kiragadni mert a mai napig is meghatározó az akusztikus gitár történetében.
Martin a színre lép
A történet egyik epizódja még Bécsben játszódik, ahol egy John Georg Martin
nevű ládagyáros elkezdett gitárokat is gyártani az ismerős európai mintáknak
megfelelően. Ez nem sokkal azelőtt történt, hogy a helyi hangszerkészítő
szakszervezet panaszt emelt az ellen, hogy már a ládagyárosok is hangszereket
készítenek, mindazok ellenére, hogy azok a hangszerek nagyon magas színvonalon
voltak. Ezt az is motiválta, hogy John Georg fia Christian Friedrich a híres
bécsi hegedűkészítő Johann Georg Stauffer műhelyében dolgozott, ahol számos
nagyon jó gitár is készült.

A torzsalkodások oda vezettek, hogy a ládagyár néhány tehetséges munkása
élükön Christian Friedrich Martin 1833-ban hajóra szállt és gyermekestül
családostul New Yorkba emigrált. Mindezt annak reményében tették, hogy egy
szabadabb társadalomban véghez tudják vinni elgondolásaikat, és így is történt.
Néhány év múlva már a keleti partvidék legjelentősebb minőségi gitárgyáraként
említették a Martin céget. A cég kiköltözött a Pennsylvániában lévő Nazarethbe
és ma is ott működik.
Az amerikai gitár, ahogyan azt ott szeretik nevezni, több dologban eltér a
hagyományos spanyol építésű gitártól. A különbség a változatos formájú és méretű
testben, a rezonáns tető merevítésében jelentkezett és alapvetően abban, hogy
fémhúrok kerültek a gitárra. Mindezek a változások már 1850 tájára készen
voltak. Az amerikai kontinensen gyártott gitárok ezt megelőzően többnyire a
spanyol legyező bordázatot viselték, vagy a keresztben elhelyezett
lantbordázatot, illetve ennek egy erősebb továbbfejlesztett változatát a
létrához hasonlító rácsos bordázatot. A megnövekedett testméret és a fémhúr
azonban egy teljesen más merevítést igényelt. Martin figyelmesen tanulmányozta a
lehetőségeket és beható kísérleteket végzett, mire a jelenleg is használt X
merevítés kialakult. Kiderült ugyanis, hogy a klasszikus legyező forma,
szilárdságilag nem megfelelő a fémhúros gitárhoz. A jellegzetes western
gitárhang, az X merevítésnek köszönhető, és hihetetlenül népszerű lett igen
hamar.

Az X merevítést ugyan szinte mindenki Martin nevével hozza összefüggésbe, de
létezik két orosz származású Londonban dolgozó mestertől, D. és A.
Roundhloff-tól származó két X merevítésű gitár 1830-ból. Martin barátja Henry
Schatz Bostonban készített X merevítésű gitárt valamikor 1845 és 1851 között. De
fennmaradt egy Schmidt and Paul márkanév alatt egy X merevítésű gitár New
Yorkból aminek származási ideje valamikor 1839 és 1858 közé tehető. Martin X
merevítésű gitárjai 1840 és 45 között jelentek meg a kereskedelmi forgalomban és
mivel nála nagyobb darabszámban abban az időben senki sem gyártott és adott el
gitárt, így az X merevítés a Martin névhez kötődik. Még maga Martin sem
hangoztatta soha, hogy ő találta volna fel az X-merevítést de arra sincs
közvetlen bizonyítékunk, hogy bárki más találta volna fel. Mindegy is, talán
sokkal inkább közelítünk a valósághoz, ha azt feltételezzük, hogy az X merevítés
mód, már az 1830-as évek körül ott volt a levegőben és valójában nem akadt
nagyon más alternatíva a merevítésre, csak az X elrendezés és valaki
ismeretlenül megcsinálta először.
Érdekes megjegyezni, hogy eközben Spanyolországban a Torres legyezőmintával
épült nylonhúros gitár általános lett, a mai napig is a gitárok 99 %-a ezzel a
merevítéssel készül náluk. A hagyomány oly erős, hogy egyszerűen nem vesznek
tudomást másféle lehetséges megoldásokról, úgyhogy ha valaki Spanyolországban
szeretne fémhúros gitárt venni, akkor arról még most tegyen le, mert olyat alig
látni. Bár legutóbbi információim szerint a spanyol Alhambra cég készít fémhúros
modelleket is, persze nyilván külföldi piacra.
Térjünk vissza az amerikai gitárhoz. A gitár amerikai történetében nem a
Martin volt az első gyártó. Voltak már évtizedekkel hamarabb működő gitárkészítő
manufaktúrák, azonban Martin volt az első, amely az összes többi közül minden
tekintetben kiemelkedett és a figyelem középpontjába került. Martin működése
során jött létre a legtöbb újítás.
A Martin adta azokat a formákat is, amik ma szinte kisebb fémhúros gitárt
gyártó cég előszeretettel szinte milliméterre lemásol és alkalmaz. A Martin
forma a gitárosokat és a gyártókat is vonzza, mert ismert és bevált, ezért
utánozni mindig biztos eredményt ígér. A Martin által kitalált testformák
jelölése szinte szabvánnyá vált. Így például a test nagyságát a kicsitől a
nagyobbig 0, 00, 000 jelekkel van különböztetik meg. Az OM jelzés az Orchestra
modellt, a D a Dreadnought modellt jelöli és így tovább. Az alábbi képen a
teljesség igénye nélkül néhány jellegzetes Martin formát mutatok be:

A Gibson megjelenik
Külön fejezete a gitár történetének a Gibson megjelenése. Orwille Gibson egy
angol emigráns fia, aki már New York-ban született 1856-ban, egy hegedűkészítő
műhelyben dolgozott és remekül kitanulta miként kell a fát meghajlítani. Még
fiatalon a Mitchigan állambeli Kalamazooba költözött. Itt mint könyvelőt
alkalmazták és csak 1880 évek körül kezdett el hangszereket készíteni. Gibsonnak
néha igen merész ötletei támadtak a hangszerkészítésről. Erről tanúskodnak korai
csavart szarvú hihetetlen gazdagon díszített mandolinjai, amelyek nemhogy
kiválóan szóltak, de nagyszerű faipari- és kézügyességbeli tudásról és
esztétikai kifinomultságról is tanúskodtak. A hangszerek tetejét és hátulját
domborúra készítette, hasonlóan a hegedűknél alkalmazott módon. Orwille Gibson
évente csak mintegy tucatnyi hangszert készített, de ezzel máris felkeltette pár
kalamazooi befektető érdeklődését. 1902 November 11-én megalapították a Gibson
Mandolin-Guitar Mfg.Co.Ltd nevű társaságot. Hamarosan szabadalmi oltalom alá
került több hangszertechnikai megoldása. Orwille Gibson 1915-ben kiszállt az
üzletből, de egészen 1918-ban bekövetkezett haláláig a cég konzultánsa maradt.

A Gibson az 1930-as években kezdte igazi sikertörténetét, amikor hangosabb,
nagyobb testű gitárokra volt szükség, olyanokra, amik egy zenekarban is
megállták a helyüket. Ekkor a mandolin készítésnél alkalmazott építési módot
felhasználva kezdték gyártani nagyobb számban az arch-top, azaz domború testű
akusztikus gitárokat. A domborított tetejű gitárt Gibson már 1900 körül
megépítette, egy nagyméretű 17 ½ collos Jumbo fazonú gitárt ovális
hangnyílással. Ez tekinthető a későbbi Super 400 előfutárának. Maradt fenn
Gibson gitár 1906-ból is, egy kisebb testű hangszer az L- sorozatból. Ennek
testformája még a mandolin gömbölydedségét viseli magán, ami a mai napig
megmaradt néhány jelenleg is gyártott gitárjaik testformáján. Az ötvenes évektől
azonban az elektromos gitár lett a fő profiljuk és a történetüknek ez immár egy
újabb diadalmenete és fejezete. A Gibson ma is ápolja a legjobb és legrégebbi
hagyományait és akusztikus gitárok tekintetében a legjobbak között van ma is.

A többiek...
Érdemes megjegyezni pár más ugyancsak neves és jelentős gyártót. A korai
amerikai gitár fejlődésének egyik fontos gyártója volt a Lyon and Healy és azok
Washburn márkanév alatt gyártott gitárjaik. 1889-ben 25 évvel a megalapítás után
már évente közel 20.000 Washburn gitárt gyártottak. Egészen 100.000 darabra ment
fel ez a szám 1897-re. Hihetetlenül magas szám ez. A céget George Lyon Washburn
és Patrick Joseph Healy jegyezte. Innen származik a Washburn márkanév is. A
Washburn gitárokat valójában egy George Durkee nevű akusztikával és mechanikával
foglalkozó mérnök tervezte, de a szabadalmi oltalom mindig a cég nevén lett
bejegyezve.
Hasonló fontossággal bírtak a Larson testvérek, a National, az Epiphone, a
Rickenbacker, a Guild valamint kicsit később a Fender is. A Larson fivérek korai
gitárjai ma is csillagászati áron kelnek a gyűjtők között.

A Guild már a második generációs cégek közé számít. Bár a nagy cégek
felfalják a kicsiket, a márkanéven keresztül tovább élnek ezek a cégek. Így
például a legendás Epiphone márka a Gibson tulajdona lett, vagy a Guild a
Fenderé.

Az alapító a lengyel családból származó Alfred Dronge maga is muzsikus volt,
bendzsón és klasszikus gitáron játszott. Később jazzt kezdett el játszani. Pár
évvel később hangszerboltot nyitott és ezzel egy mélyebb betekintést is
nyerhetett a gitárok világába. Egyik jó barátja George Mann az Epiphone cégnél
dolgozott mint eladási igazgató aki elvesztette ott az állását. Ekkor együtt
létrehoztak egy üzletet. Nemsokára magukhoz vettek néhány jó kezű munkást,
akiket ugyancsak az Epiphone bocsájtott el. Nagyobb részük a Philadelphiai
Little Italyban akart maradni, mivel olasz dinasztiából származtak. Így 1952-ben
megalapították a Guild nevű céget. A Guild nemcsak akusztikus gitárokat, hanem
jazz- és elektromos gitárokat is készített. Mára sok modelljük lett ismert.
Különösen 12 húros gitárjaik szólnak semmi máshoz nem hasonlítható tónussal. A
nevükhöz kötődik az első használható akusztikus basszusgitár a B-50 megalkotása.
A Guild ma nem tartozik a nagy cégek közé. A nevében is benne van a középkorra
visszatekintő "céh" , az összefogás elvére épülő kicsiny manufaktúra. Ezt
valamelyest sikerült is megőriznie és ma is a legfinomabb gitárok kerülnek ki a
műhelyükből.

Bár csupán egy-egy kis cégről is vastag könyvet lehetne írni, mint ahogyan
már íródtak is, terjedelmi okokból inkább csak érintőlegesen említeném meg még
pár cég nevét. A harmadik generációs cégek közül lehetne említeni a Taylort, a
Takaminét, Ovationt mint meghatározó gyártókat. Az Ovation több újítást vezetett
be a gitárkészítésben, ami újdonságát tekintve valóban újszerű, de nem minden
aspektusában jelentett fejlődést a gitárok hangminőségében. Ilyen az üvegszálas
poliészter műanyagból készített lantszerűen kialakított gitártest, vagy az
ADAMAS sorozatnál alkalmazott grafit szövetből készült tető.
A Taylor
A sok kis független hangszerkészítő cég közül kiemelkedett egy, ami igazán
naggyá vált és valódi amerikai sikertörténetet mondhat magáénak. Ez a márka a
Bob Taylor nevével fémjelzett Taylor. 1974-ben a kaliforniai El Cajon városában
alapított egy céget Bob Taylor és Kurt Listug. Ebben a párosban Taylor volt aki
értett a gitárokhoz, és Listug aki az üzlethez. 1976-ra annyira meg tudták
növelni a darabszámot, hogy már viszonteladókon keresztül árulták a
hangszereiket. Bob Taylor jól érzékelte, hogy mik azok a momentumok a
gitárkészítésben, amiket lehet és kell is gépesíteni. 1981-ben döntő lépésre
szánta el magát, nagy összegű bankhitelt vett fel és CNC gépekkel szerelte fel a
műhelyeit. Ezzel nagyot lépett előre a gyártási darabszámban, azonban fel
kellett adni azt a személyes jelleget a hangszereiben, amit a kézi készítés
minden alkatrészre kiterjedő figyelem és gondoskodás teremt. Ez minden
gitárgyártó cégre vonatkozik, ahol a gyártásban megjelennek a gépek és az
automatizálás. Így 2008-ra már egy 550 főt foglalkoztató gyárrá nőtte ki magát a
kis cég.

Az apróbb formai változtatásokon kívül lényeges áttörést a Taylor sem
valósított meg a gitárépítésben. Éppen a hagyomány mentén való haladás
biztosítja a biztonságot ma a hangszergyártásban.
A fémhúros gitár hasonlóan a nylon húros gitárhoz nagyon kötődik a
hagyományhoz, bár itt is bőven akadnak újítók, akik újragondolják a gitár
szerkezetét, formáját, anyagát ettől még gyors változást nem tudnak előidézni. A
gitár fejlődése is történelem, amit mindig a nagy erők diktálnak és amiben a kis
erők csak felvillannak majd eltűnnek.
Független gitárkészítők a világban
Amerikában mára több százra tehető a fémhúros akusztikus gitárokat gyártó kis
cégek és egyedül dolgozó hangszerkészítők száma. Megemlítenék néhány ismertebbet
ezek közül is: Breedlove, Collings, James Goodall, Kevin Ryan, Steve Klein,
Santa Cruz, Lance McCollum, Ervin Somogyi, Daniel Roberts.


Lance McCollum a népszerű fazonú és kivitelű gitárokon túl pár csúcs minőségű
12 húros bariton gitárt is épített.
Steve Klein újra gondolta a gitár formáját és az akusztikai elveket téve a
legelső helyre érdekes gitárokat tervezett, melyek szokatlanul nagyok voltak,
ezért inkább gyűjtők kedvenceivé váltak.

Kevin Ryan eredetileg nem tanult gitárkészítést, így meg tudta őrizni
nyitottságát és újragondolni a gitár minden apró alkatrészét. Külsőre persze
hagyományos gitárokat épít, de a belső struktúra és a forma finom arányai
eltérnek a megszokottól.



A kanadai mesterek közül Jean Larrivée és Linda Manzer hangszerei számítanak
kimagaslónak. Linda Manzer építette Pat Metheny számára az egyik legkülönösebb
húros hangszert a 42 húros Picasso gitárt.

Az ír George Lowden ma az egyik legdivatosabb akusztikus gitármárka.
Ugyancsak kezd egyre népszerűbb lenni az angol Avalon. Franciaországban régen a
Selmer számított nagynak, mára ez a név a vintage gitárt kedvelők körében
fontos. Franciaországot a számos független gitárkészítő aktív tevékenysége
ellenére a Selmer cég Maccaferri gitárja tette híressé a gitár világában. A
francia cigány származású gitáros Django Reinhardt által favorizált hangszer
rendkívül népszerűvé vált. Ez a gitár formájával és konstrukciójával is eltért a
megszokott Martin/Gibson vonulattól. Ennek a gitárfazonnak ma is akad követője,
ilyen Shelly D. Park Kanadából. Hangja messze eltért a fő áramlatot képező X
merevítésű gitárokétól, mivel a Maccaferri gitár a lant gerendázását alkalmazza,
lebegő húrlábbal és fura hangnyílásoknak köszönhetően másféle hangja van.

Németországban hatalmas reneszánsza van az akusztikus gitárnak. Egyik
legkiemelkedőbb márka lett rövid időn belül a Lakewood. Ez a fiatal cég ma a
világ legjobb akusztikus gitárjait képes gyártani, azonban a divat és a
tengerentúli marketing nyomása miatt még mindig az amerikai gitárokat preferálja
a piac. Kisebb cégekből is egyre több akad. A Hanika, Stoll, Hahl, mind jól
csengő nevek és nagyszerű hangszerek gyártói. A gitárkészítők többsége kis saját
műhelyében dolgozik, ezekből van a legtöbb minden országban.
A gitár a távol-keleten
Érdemes megemlíteni a gitár szerepét távol-keleti országokban. Itt különösen
Japán emelkedik ki nagyszerű minőségű hangszereivel. Feltétlenül ki kell
hangsúlyozni azt a tényt, hogy a távol-keleten nem létezik a gitár kultúrája.
Bár ezt jelen időben mondom, mégis igaz. Mindaz, amit a globalizáció odavitt az
nem teremtett gyökeres kultúrát. Ezt szó szerint kell érteni. Az aminek
nincsenek mélyebb, kulturális gyökerei, az csak külsőségeiben lehet jelen. Japán
történelme során rákényszerült, hogy a túlélése érdekében felvegye a versenyt a
nyugati világgal. Ez a folyamat azzal kezdődött, hogy úgy ahogy volt lemásolta a
nyugati technológiát. A kultúrát azonban nem lehet lemásolni, mert az olyan mint
egy növény. Ha a feltételek, kedvezőek, akkor az gyökeret ver, ha nem akkor csak
egy hamis műanyagvirág képében mutatkozik meg. A feltételek minden esetben
szellemi eredetűek. Ezért is szánalmas nézni, milyen lélektelenül utánozzák a
nyugati gitárzenét a keletiek. Ez azonban már egy másik tanulmány tárgya
lehetne. A fémhúros akusztikus gitár tekintetében a hetvenes években oly
népszerű és mára újjáalakult Morris cég gyárt nagyszerű akusztikus gitárokat. A
Yamaha a sok egyéb mellett valóban kiemelkedő akusztikus gitárokat gyárt, annak
ellenére, hogy nem ez a fő profiljuk. A minőség japán attribútum. Egészen addig,
amíg azt a japán ember készíti, addig lehet is benne bízni, de amikor profit
növelő meggondolásból kiviszik a gyártást más országokba, onnantól már nem lehet
igazi minőségről beszélni. Hogy miért gyártanak távol-keleten gitárt annak
ellenére, hogy semmi közük nincs hozzá kulturálisan, a válasz egyszerű: pénzért.
Az elmúlt 20 évben a tömegtermelés minden előnye és hátránya elérte az
akusztikus gitár világát is. A nagyra nőtt cégek megcélozták a vékonyabb
pénztárcájú nagytömegeket is, és olcsó távol-keleti, koreai, taiwani, kínai
munkaerővel gyártatnak olcsó hangszereket. Előnye inkább csak a gyártóknak
származott a sok eladott gyenge minőségű, de szépen elkészített gitárból. A
vásárlók pedig a silány minőségű rétegelt falemezből készült futószalagon
gyártott gitárokért igen sok pénzt kell, hogy fizessenek. Újabban már műanyagból
is csinálnak gitárt, fa csak elvétve található benne. Mondani sem kell, hogy a
hangminőség sohasem hallott gyenge szintre esett vissza. Ez a furcsa helyzet
csak azt hozta magával, hogy az igazi jó minőségű, nemes fából készült gitárt
háromszor vagy még többször magasabb áron kínálják. A tömegtermelés azt is maga
után vonta, hogy az értékes fákat feldolgozták rétegelt lemezzé, így egy valódi
fagitár anyagából akár 10 gitár felső furnér anyaga is kijön. Ugyanis a rétegelt
lemez gitároknál a külső réteg csak a szem gyönyörködtetésére szolgál. A
nemritkán fűrészpor vagy fa granulátum és műgyanta keverékéből készült rétegelt
anyag olyan merev, hogy hangi célokra valójában alkalmatlan. Ilyen módon
gyakorlatilag a nemes fát eltékozolják.
Ennek következményeként mintegy húsz év alatt annyira eltűntek a
gitárkészítésre alkalmas nemes fák, hogy a kilencvenes évek elején pedig számos
fafajta kereskedelmére és kitermelésére embargót hirdettek, mivel a
tömegtermelés teljesen kipusztította az érett faállományt. Ez azt hozta magával,
hogy például a brazil rózsafa ára öt éven belül a tízszeresére szökött, az ebből készült gitárok ára pedig
megötszöröződött. Nemrégiben írtam egy írást a Lacey Act nevű amerikai
környezetvédelmi törvényről, ami megtiltja bizonyos fafajták illegális
kitermelését és kereskedelmét. Erről hamarosan még többet is fogunk hallani,
mert az amerikai muzsikusok ha kiviszik az országból a hangszert és nem
gondoskodnak arról, hogy minden fából készült alkatrészéről bizonyítvány legyen
visszafelé jövet a vámnál, hogy legálisan termelték ki és kereskedtek vele,
akkor örökre elkobozzák és még plusz pénz és börtön büntetés is jár érte. Ez
vonatkozik a fehér gyöngyházra is, ami közismerten gyakori díszítő elem a
gitáron.
Kissé szomorú az a tény is, hogy ma csak a tehetős emberek engedhetnek meg
maguknak egy igazi fagitárt, ezzel szemben 1970 előtt másból nem is készült
gitár.
A különcök
Minden kultúrának vannak különcei, akik nem mindig vannak nagyon fókuszban,
de nagyon fontosak. Mindig a hagyománnyal szemben dolgoznak és szerencsés
esetben ismertek és elismertek lesznek. A különcségük legtöbbször az általuk
készített gitár formai megjelenésében mutatkozik meg, más esetben a szerkezeti
megoldásokban, és egyeseknél pedig egyszerűen koncepcionálisan mutatkozik meg,
ami nem kevés esetben igazából radikalizmussal jellemezhető. Az egyik
legismertebb különc a kaliforniai Fred Carlson.

Ez az alacsony, törékeny, halk szavú kis ember elképesztő esztétikai világot
álmodott és valósított meg. Ő mindenben megváltoztatta a gitárnak nevezett
hangszert. Már odáig ment, hogy ő maga sem nevezi őket gitárnak.

Fő koncepciója az, hogy minden lehetséges húros, pengetős hangszert ötvöz
egymással. Így nem ritka hogy egyik másik hangszerén 35 húr van. A hárfa, az ud,
a cselló, a szitár, a koto és még ki tudja hány féle húros hangszert ötvözött
bele a gitárba.

Kivitelük elképesztő, talán látványukban fogják meg az embert legjobban. Volt
szerencsém egyik másik hangszerét kipróbálni és ugyan mindegyik valahol nagy
kompromisszumok eredményeként született meg, de még mindegyik jól szól és jól
használható mint hangszer.

Azt azonban le merem szögezni, hogy az esztétika jobban vonzza Carlsont, mint
a hangzás. Bármelyik hangszere egyedi és ezért nagyon munkaigényes. Éppen ezért
gazdag tehetős emberek, akik az amatőrök és a gyűjtők között is különcök, éppen
ők rendelik meg Fred Carlson elképesztő hangszercsodáit. Mondani sem kell, hogy
a több éves várólistára kell feljutni és ha a várható árakról érdeklődik valaki,
akkor húronként úgy 1000 Dollárral lehet számolni. A honlapján kéri a
megrendelőket, hogy kíméljék meg hagyományos gitárok rendelésétől...)

Ovation
Az Ovation márka Charles Kaman nevéhez köthető. Kaman repülőmérnök volt, a
helikopterek fejlesztésében hatalmas hírnevet szerzett, de nem kisebb a hírneve
a gitárok fejlesztésében sem. Kaman mindig nagy szerelmese volt a gitárnak és a
gitározásnak. Mivel a munkája során állandóan a csúcstechnológia közelében élt,
így új anyagokat és megoldásokat látott, melyeket meg akart honosítani a
gitárgyártásban is. 1966-ban megalakította az Ovation nevű céget, ahol rögtön
egy akkor forradalmian új anyagból az üvegszálas poliészterből készítettek
gitártestet. Akkoriban ebből az anyagból készítették a helikopterek
rotorlapátjait...) A jellegzetes domború, lantoknál is alkalmazott testben a
hanghullámok a hangnyílás felé tükröződtek, így a hangnyílás irányából igen
hangos az Ovation gitár, ezért színpadon mikrofonnal könnyű erősíteni. Az új
konstrukció, mint az érdekességek általában hamar felkeltette a vásárlók
figyelmét. A gitárnak számos előnye mellett persze hátrányai is voltak. Előnye
volt a kiegyenlített test üreg frekvencia eloszlás, azonban hátránya volt, hogy
hangja nem volt oly gazdag, mint a fából készülteké. Ugyanis az Ovation gitár
műanyag háta és kávája gyakorlatilag nem sugároz hanghullámokat. Ezért érezzük
azt, hogy valami hiányzik a hangjából. Ez persze meg is osztotta a gitárosok
világát, volt aki egy életre beleszeretett, volt aki látni sem bírta. Az Ovation
gitár népszerűségének csúcsa a 80'-as évekre esett. Ennek ellenére hatalmas
sikertörténetet mondhat magáénak ez a tipikusan amerikai hangszermárka.

A Kaman cég az elsők között alkalmazott piezzo hangszedőt, ők használtak
először az Adamas sorozatnál kompozit anyagból készült tetőt. A hangnyílás
újragondolásában és a merevítés újratervezésében is nagy szerep jutott az
Ovationnak. Ezen a gitáron egyedül a nyak és a fogólap készült fából, minden más
műanyagból. Ennek megfelelő volt persze a hangzás is.

Idehaza
Furcsa ország a miénk. A hazai akusztikus gitár gyártásának sem hagyománya,
sem kultúrája nincs. Persze ez nem is véletlen, hiszen a gitárzenének sincs
hagyománya, és valószínűleg mesterségesen nem is lehet tartós kultúrát
teremteni, különösen ha annak egyetlen célja a profit termelés. Az elmúlt
években feltűnt egy igazán tehetséges nagyszerű gitárokat készítő mester,
Romanek Tihamér, aki elkötelezett követője lett a Kasha rendszerű gitárok
építésének. A sok lant és cselló mellett több tucat klasszikus gitárt is
épített, többek között pár rendkívül különleges 16 húros gitárt is. Egyik
példánya még az amerikai Acoustic Guitar Magazin oldalain is elismerést vívott
ki magának.

Rajta kívül másról nem tudok, aki említésre méltó hangszert adna ki a
kezéből. Az egyedi készítésű hangszerek használatának nem alakult ki a
kultúrája, így a hangszerkészítők maximum javításokból tudnak megélni.
Magyarországon elindult a hangszerkészítők képzése, és talán valamikor ki fog
emelkedni egy két tehetség. Erre példa, hogy egy fiatal magyar tehetség
Prohászka Balázs Írországban találta meg a boldogulását és ma világszínvonalú
hangszereket épít.
A fémhúros akusztikus gitár történetét ezer féle módon különféle súlypontok
bemutatásával lehetne megírni. Ez egy a sok lehetséges közül. A teljesség igénye
nélkül mindössze egyfajta áttekintést adtam, ami remélhetőleg érdekes és hasznos
lesz az olvasóknak.
Szabó Sándor
Vissza az oldal tetejére
|