A gitár története I.
Bár napjainkban a gitár tűnik a legismertebb, legnépszerűbb hangszernek
ugyanakkor az a tapasztalatom, hogy keveset tudnak róla az emberek. A gitár a
hatvanas években egy generáció jelképe volt, a rajta játszott zenékkel együtt.
Mára a jelkép átalakult, elhalványult miközben a gitárzenék sosem látott
gazdagságot értek el. Mégis, az új, számítógép imádó és internet függő generáció
számára már mást jelent a gitár, csupán egy hangszert, főleg szórakoztató zenei
hangszert. A gitár komoly és modern kultúrája szinte hozzáférhetetlenné vált.
Ezért úgy gondolom, hogy a gitárt újra és újra be kell mutatni és népszerűsíteni
kell az újabb generációk számára is. A magyar zenekultúrába a gitárt a globális
kultúra terjedése hozta be. Zenei hagyományunkban a gitár ismeretlen, annak
ellenére, hogy a őseink használták a kobozt és egyéb keleti húros hangszereket,
azonban a kereszténység felvételével az ősi tradíciónk és a kultúránk is
feledésbe merült. Így csak annyi került át hozzánk a gitárból és amennyit a
nyugati kultúra átengedett. Nem dicsekedhetünk olyan gitár tradíciókkal, mint az
olaszok, a spanyolok, a németek, vagy akár az oroszok. Természetesen a gitár
hazánkban is megtelepedett, de gyökértelenül, így aki ma idehaza gitározik az
többnyire idegen kultúrák zenéit játssza rajta. Megérne egy tanulmányt annak
kiderítése, hogy milyen pengetős húros hangszerek és milyen zenék lennének itt
most, ha a Hun Birodalom nem sorvad el és megőrzi a keleti zenei és kulturális
hagyományait.
A következő hetekben, hónapokban a gitár történetét dolgozom fel tőlem
telhető részletességgel.
A pengetős húros hangszerek eredete
A gitár eredetét többféle módon, több irányból lehetséges kutatni. Az egyik
legkézenfekvőbb módszer a nevének eredet kutatása, azaz etimológiai módszerekkel
történő felderítése. Ily módon nagyon messzire vissza lehet tekinteni az időben.
A gitár neve is sokat elárul eredetéről. A "tar" perzsa nyelven húrt jelent. A
perzsák legrégebbi 3 húros hangszerét "setar"-nak nevezik. A "seh" hármat jelent
a nyelvükön. Így setar néven terjedt el ez a pengetős húros hangszer.
Érdekes vonatkozás az indiai szitár neve, ami ugyan nem 3 húros, hanem sokkal
több, mégis az eredetet őrzi a hagyomány. Ez alapján bátran feltételezhető, hogy
a 2500 éves indiai zenei hagyományban a szitár már mint kialakult hangszer
került be, ami azt engedi feltételezni, hogy a perzsáknál már előtte megvolt
setar néven. Később a hangszer feltűnt a görög világban is. A "kithara" nevű
hangszer időszámítás előtt 520 körüli időkből származó vázán már ábrázolás
formájában is jelen volt. Ez a hangszer 7-11 húros volt, nem gitárszerűen
játszottak rajta, sokkal inkább tekinthető egy hárfának.
Ha elgondolkozunk a nevek hangzásán és összehasonlítjuk a setar, szitár,
kithara, citera, gitár neveket, akkor felötlik az, hogy minden húros hangszernek
vélhetően egyetlen őse létezett, amit talán setarnak neveztek és perzsa eredetű.
Mivel a globális nyugati kultúra tűzzel vassal igyekszik kiirtani az ősi
tradicionális kultúrákat, így a közép-ázsiai kulturális eredeteket is,
különösen, ha perzsa, gyakran félre magyarázzák és érdekeiknek megfelelően
kommunikálják. Eddig minden jel és lelet a közép-ázsiai eredetre utal, ami
természetesen azért sem tetszik a globális kultúrkörnek, mert más egyéb is
kiderülne, például az is, hogy a nyugati kultúra által írt történelem nagy része
hamis alapokon áll. A gitár története ugyan nagyon ártatlan és senkit sem bánt,
azonban a valós tények feltárása már túl mutatna a gitáron, és messzebb vezetne
a kívánatosnál.
A húros hangszerek a minden hangszer közül a legősibb múltra tekintenek
vissza. Már az 6000 évvel ezelőtti fejlett egyiptomi és távol-keleti kultúrákban
felbukkant valamilyen húros hangszer melyekről feljegyzések, képek
képzőművészeti alkotások maradtak fenn. Így például egy híres lelet a 3500 éves
Har-Moses gitárról fennmaradt.
A sumér, babiloni, hettita birodalomból, Mezopotámiából és Egyiptomból
karcsúsított testű lantok ábrázolásai maradtak fenn. Egy ilyen hangszer tárgyi
emlékként is fennmaradt az i.sz. 4 századi Egyiptomból. A legelső pengetős húros
hangszerek a citerafélék voltak, melyek a mai napig is jelen vannak a
távol-keleti klasszikus zenékben. Ugyanígy a hárfafélék is a legősibb
hangszercsoportot képviselik. Míg a citerafélék a keleti féltekén, a hárfafélék
inkább északon terjedtek el és egy idő után mindkettő, mindenütt megjelent. Az
alábbi képen látható, hogy Egyiptomban mindegyik felsorolt hangszerféle
használatban volt.
A rezonátor dobozzal és nyakkal ellátott lantfélék múltja is nagyon régre
nyúlik vissza. Már 4000 évvel ezelőtti korokból is vannak történelmi leletek a
gitárok őseiről. A pengetős húros hangszereknek különféle lantszerű változatait
a keleti és közép-ázsiai valamint az afrikai kultúrákban is fel lehet fedezni.
Az alábbi kép egy afrikai hangszert ábrázol, melynek húrfelfüggesztése a cora
nevű afrikai hárfára emlékeztet.
Az arab birodalom terjeszkedése folytán eljutott egészen a mai Tunéziáig, de
a 8. század elejére gyakorlatilag Afrika többi észak -nyugati része is arab
kézre került. Az akkorra már egységes arab világ 827-ben elfoglalta először
Szicíliát, később pedig az Ibériai félszigetet is, ahonnan csak 1492-ben
távoztak. Az arab kultúrával a citerafélék, a koboz, a lantfélék, a kithara is
eljutott Európába. Persze azt is figyelembe kell venni, hogy az afrikai
őslakosok is rendelkeztek húros pengetős hangszerekkel. A legvalószínűbb eredete
tehát ebből a kettős közép ázsiai arab és észak -afrikai hatásból származik.
Mint minden történet a gitár története sem mentes a feltevésektől. Egyes
források szerint a gitárt a föníciaiak hozták be Európába, állítva hogy, hogy a
gitár nem arab területről került hozzánk. Persze amit a föníciaiakról lehet
tudni, inkább az feltételezhető, hogy kereskedtek a hangszerekkel, és így
valóban segítettek a hangszereket eljuttatni Európába, de mint a kereskedő
népeknek általában a kifejlesztésükhöz nem sok közük lehetett. Más források
sokkal inkább a mór hatást valószínűsítik. Ennek az adhatott alapot, hogy a 14.
századból fennmaradt spanyol főpap El Libro de buen Amor című írásában a
"guitarra ladina"-ról azaz a latin gitárról, az éles hangú mór gitárról tesz
említést. Mások pedig épen a mór eredetet cáfolják meg. Akárhogyan is lehetett,
a gitár őse, ha nem is egy időben, de valószínűleg több úton érkezett Európába
és több hatásnak kitéve fejlődött mai formájára. Mindez azt is mutatja, hogy
kinek hova húz a szíve, annak megfelelő mítoszt formál, így mindenféle
információ csak lehetségességet takar. Az viszont mindenképpen tény, hogy kb. az
1300-as években tűnt fel a gitár nevű hangszer Spanyolország déli csücskén.
A gitár kezdetben nemesi udvarokban és tehetősebb emberek házaiban tűnt fel,
többnyire nők játszottak rajta és kifejezetten műkedvelő hangszerként tartották
számon. Népszerűsége egyre nőtt és lassan elindult meghódítani immár az országok
nemcsak arisztokrata, hanem polgári rétegeit is. Később azonban kezdték a
férfiak is felfedezni ezt a hangszert. Eddig a pontig is legalább 300 év telt
el. A hangszer lassú fejlődésnek indult, a katalán törzsek és más ott élő
népcsoportok szinte sajátjuknak érezve ezt a hangszert hamarosan magas szintű
hangszeres népzenét hoztak létre Spanyolország területén. Ez a zene volt az őse
a mai flamenkó zenének. A magas fokú technikát igénylő, nagyon magával ragadó
muzsika aztán feltűnővé tette magát a hangszert is.
A korai gitár
A korai, már gitárnak nevezett hangszerekről képzőművészeti alkotások,
festmények, kódexek rajzai, faragványok, adnak információt számunkra. A
múzeumokban őrzött legrégebbi teljes méretű, 5 pár húros gitár az 1590-es
évekből való, egy portugál mester Belchior Diaz építette, több, mint 420 éves.
Azóta a hangszer több fejlődési szakaszon ment át. A kezdetben a kis méretű
női kezekhez jól illeszkedő hangszert a nagyobb hangerő érdekében duplán
húrozták, ami valamelyest növelt a hangerején, de egyben új hangszínt is hozott.
Ezzel a hangszínnel kezdődött a lant pálya futása is, bár annak története
kissé másként alakult, mint a gitáré. A XVIII. Századtól kezdődően már gazdagabb
leletek is fennmaradtak gyűjtőknél és múzeumokban fellehetően. Az alábbi képen
jól látható miként formálódott a gitár majd félévszázad alatt.
A gitár formája a 16. századra már gyakorlatilag szabványossá vált. Kialakult
a nyolcasra emlékeztető forma, ami az ülve történő játék közbeni hangszertartást
könnyítette meg. Ezzel a formai átalakulással a gitár gyakorlatilag elvesztette
hangjának lanttól kölcsönzött ősi jellegét, és egy önálló hangszínnel kezdett
megjelenni.
A húrok számát tekintve eddig a pontig a lanttól átvett dupla húrozás terjedt
el, mégpedig 5 pár húrral. Vannak példák 7 húros gitárra 3 dupla és plusz egy
húr kombinációjában is. Az 5 pár húros változat még ma is fennmaradt a brazil
viola caipira nevű kis gitárban.
Egy 1551 és 1555 között Adrien Le Roy és Robert Ballard által írt és
fennmaradt gitáriskolája még 4 húrpáros gitárra íródott. Az ilyen 8 húros
gitárok egészen a 17. század közepéig fennmaradtak.
Gaspar Sanz 1697-ben kiadott gitáriskolája szerint Vicente Espinel már egy
ötödik húrpárt is felszerelt a hangszerére. Spanyolországban Luis Milan(1535),
Miguel de Fuenlanna(1554), és Esteban Daza (1576) keze által rengeteg gitárdarab
maradt fenn tabulatúra formájában, amelyből kiderül, hogy nemritkán 7 húrpáros
gitárra is írtak darabokat, azonban a 6 húrpár kezdett általánosabbá válni.
Miközben a lant a korszak legkifinomultabb hangszerévé fejlődött, a gitár
valamelyest egyszerűsödött és egy népszerű, műkedvelő hangszerré vált. A gitár
irodalma azonban ennek ellenére vagy talán éppen ezért egyre gazdagodott.
Spanyolországban Francisco Guerau (1694) tabulatúrája és Gaspar Sanz(1697)
gitáriskolája jelent meg. Itáliában Antonio Carbonchi (1640), Carlo Calvi (1646)
és Domenico Pellegrini(1650) tabulatúrája látott napvilágot. Gyakorlatilag
ugyanebben a zenetörténeti periódusban Németországban Johann Caspar tabulatúrája
jelent meg 1652-ben. Ebben az időszakban Franciaországban is keletkeztek
gitárdarabok és jelentek meg tabulatúra formájában. A franciák ugyancsak
jeleskedtek a gitár építésben is, és a mai napig fennmaradt hagyományok szerint
épülnek nagyszerű francia hangszerek.
Itáliában is hatalmas népszerűségre tett szert a gitár. A XVIII. Századi
olasz mesterek sokat tettek azért, hogy a gitárra írott zenék a világon
mindenütt elterjedjenek. Néhány mester nevét érdemes felsorolni: Fernando
Carulli ( 1771-1841), Matteo Carcassi (1792-1853), Zani De Ferranti (1800-1878),
Mauro Giuliani (1781-1829). Ezek a mesterek nemcsak a gitáron játszható zenét
teremtették meg, hanem annak játéktechnikáját is folyamatosan fejlesztették.
Ugyanez mondható el a spanyol mesterekről is. Pár nevet itt megemlítenék,
közöttük olyat is, akinek munkássága a XVIII. Századtól egészen a XX. Századig
nyúlik: Dionisio Aguado (1784-1849), Fernando Sor (1778-1839), Julian Arcas
(1832-1882), Francisco Tarrega (1852-1909)
Bár a gitár fejlődése egy időben több országban is zajlott, mégis talán a
spanyolok tettek hozzá a legtöbbet és így vált országuk kulturális, zenei
jelképévé és gyakran hallani ma is, hogy Spanyolország a gitár hazája. Így a
nylon húros klasszikus gitárt ma már spanyol gitárnak is nevezik.
A gitár lassan elterjedt egész Európában. A 16. század második felére már a
mai Hollandia és Belgium területén sőt Angliában is megjelenik, de nemcsak
nyugati irányba, hanem keleti irányba is terjedt, így gyakorlatilag a XVIII.
Századra Oroszországban is megjelenik és elterjed a gitár. Olyannyira, hogy az
orosz mesterek a tovább fejlesztésén kezdtek dolgozni, aminek eredményeként
kezdett terjedni a 7 húros gitár és egyre több zeneszerző írt darabot 7 húros
gitárra. Fontos megjegyezni Andreas O. Sichra (1772-1861) nevét, akinek nevéhez
köthető a 7 húros gitár. Életében 75 darabot komponált 7 húros gitárra.
A gitár szerkezeti fejlődése is megindul. A hangszer a kissé szögletes,
piskótára emlékeztető formája egyre inkább kezdett egy gömbölydedebb, a
nyolcasra emlékeztető formára változni, így a 18. század végére általánossá vált
ez a gömbölydedebb forma. A 18. Század közepéig gyakorlatilag az 5 húrpárral
ellátott gitár volt egyeduralkodó, majd 1780 körül megjelent a 6 húrpárral
ellátott gitár. Közben arról is lehetett hallani, hogy olasz és francia mesterek
szimpla 6 húros gitárokat is készítenek, mert a gitárosok igényelték az
egyszerűbb hangolást. Érdekes az is, hogy Aguado 1825-ben Madridban Escuela de
Guitarra címen megjelent munkájában olyan hangszerről tesz említést amelynek 5
pár húrja unisonóban volt hangolva, a legmélyebb húrpár pedig oktávra. Ezen a
gitáron ritkán lehet tisztán játszani, mivel a harmóniák tisztasága a dupla
húrok gyakorlatilag egyformára való hangolhatatlansága miatt nem érvényesülhet
tökéletesen. Vannak példák olyan ma is fennmaradt múzeumokban látható hangszerre
is, ahol 5 szimpla húr található. Az átmenet a dupla húrról a szimplára és az 5
húrról a 6 húrra, nem volt azonnali és egyöntetű. 1800-ra már a 6 húros gitár is
elérte azt a fejlettségi fokot, amivel versenyben maradt hangerőben a dupla
húros változattal. Az alábbi képek ezt a fejlődést jól mutatják:
A modern klasszikus gitár kialakulása
A 19. század vége felé akadt valaki Spanyolországban, aki sok-sok
kísérletezés után épített egy akkor még különösnek vélt, a megszokottól kissé
nagyobb méretű gitárt, ami immár nagyon közel volt a mai spanyol gitárhoz minden
tekintetben. A készítőt Antonio de Torres Jurado-nak hívták. (1817-1892). Innen
számítjuk a modern klasszikus gitár születését. Innentől a spanyol készítők
kezeiből valamelyest nagyobb testű gitárok jelennek meg, amelyeken nem a
hagyományos lant merevítést alkalmazzák, hanem egy legyező formában elrendezett
újszerű merevítés módot alkalmaznak.
Ez a megoldás a gitár hangerejét növelte és a hangszíne is teltebb lett.
Hangja már inkább emlékeztetett a mai gitáréra, mint a lantéra. Ez az építésmód
elkezdett terjedni más országok gitárépítői között is. Az alábbi kép egy FE18
jelű 1864-ből származó Torres gitárt mutat.
Torres fejlesztéseinek eredményeként a gitár teste még nagyobb lett, a
húrtávolsága 650 mm-re nőtt, a nyak szélessége is ez idő tájt alakult a mai
méretre, és ez a gitár már 6 szimpla húrral volt ellátva és a ma is használt
EADGHE hangolásra volt tervezve. A rezonáns tető 5-7 legyező formájában
elhelyezett merevítő bordát kapott, és a következő 100 évre ez az építésmód vált
meghatározóvá a mai napig.
Ezt követően a gitárkészítők egy új generációja kezdte meg a gitár
fejlesztését a Torres által kijelölt úton. Itt érdemes megjegyezni azon spanyol
mestereknek a nevét, akik aztán tudásukat továbbadva generációról generációra
hagyományozták tovább a klasszikus spanyol gitár minden titkát. Vicente
Arias(1845-1912), Manuel Ramirez(1869-1920), Enrique Garcia(1868-1922), Santos
Hernandez(1873-1951) Domingo Esteso(1882-1937), Francisco Simpliccio(1874-1932)
és Marcelo Barbero, aki 1957-ben hunyt el. A fent említett mesterek gitárjai
külsőre alig tértek el egymásétól, azonban a belső megoldások valamelyest
különböztek mindegyikük hangszereiben. Ezek a kis változtatások biztosították a
fejlődés lehetséges alternatíváját az áhított hangzás elérésében. A gitár
fejlődése azonban nem kizárólag spanyol területre szorítkozik. A németek,
angolok, franciák és olaszok nagyon sokat tettek a gitár fejlődéséhez. A német
Hermann Hauser gitárjait még ma is használják és féltve őrzik tulajdonosaik.
Egyre több gitárkészítő tűnik fel Angliában és más helyeken így például még
Japánban is. David Rubio volt az első egyik igazán elismert angol gitárkészítő.
Jelen pillanatban például a madridi születésű Jose Romanillos Angliában él és
ott dolgozik.
Mint láthatjuk mire a kis 4 húrpáros gitártól eljutottunk a 6 húros nagyobb
testű mai hangszerig, bizony több évszázad telt el. Az elmúlt évtizedekben már
csupán egy nagy áttörés volt a gitár fejlődésében. A bélhúrokat felváltották a
nylonból készült húrok a mély húroknál pedig műselyem alapanyagra tekert
rézötvözet lett a megfelelő anyag. Az új húrok, még nagyobb és erősebb építésű
gitárokat igényeltek így a hangerő is megnövekedett a hangszín pedig szélesebb,
átütőbb lett.
Az elmúlt évszázadban a gitárépítés súlypontja Spanyolországba tevődött át,
és a spanyol mesterek kísérletezték és finomították ki a ma is használatos
építési megoldásokat. A gitárépítésben nagyon erősen uralkodik a hagyomány.
Minden olyan kultúrában, ahol egy eszköz egzakt működése nincs feltárva, ott a
kísérletezés és az empirikus megoldások vezetik a fejlődést. Márpedig a gitár
éppen ilyen eszköz. Addig, amíg az akusztika és a fizika tudománya nem jutott
addig a pontig, hogy mérhetővé és adott esetben láthatóvá majd kiszámíthatóvá
tegyék valamely jelenséget, addig csak a kísérletezés marad az egyetlen
lehetőségnek. A gitárépítésben a bevált megoldásoktól ezért nem szívesen
szakítanak és ez az egyik oka, hogy Torres óta a spanyol klasszikus gitár
lényegét tekintve ugyanolyan maradt, néhány milliméteres méretkülönbségeket
leszámítva gyakorlatilag a Torres féle építésmód konzerválódott.
A spanyol hódítás az amerikai kontinensen különösen Dél-Amerikában
eredményezte azt, hogy a gitár szinte a mindegyik országban az elsőszámú
hangszer lett. Így például a brazil vagy mexikói zenében a gitár mindig
főszerepet kap.
A flamenkó gitár
A spanyol klasszikus gitár építési stílusa két irányban indult. Egyrészt
kialakult a klasszikus koncert gitár, másrészt kialakult egy népi változata,
mely építési megoldásaiban minimális eltéréseket mutat, de anyagában és
hangjában egy egészen másféle irányt képvisel. Míg a klasszikus gitár oldalát és
káváját többnyire indiai vagy brazil rózsafából készítik, addig a flamankó gitár
oldalát és káváját ciprusból. A gitár fele olyan nehéz, mint a klasszikus. Ezek
a különbségek döntően befolyásolják a hangszer hangját. Azt bizonyára nem sokan
tudják, hogy miért lett a ciprus a flamenkó gitár anyaga. A spanyol cigányok nem
voltak tehetős emberek, így csak olcsóbb gitárt engedhettek meg maguknak. A
képen egy Ramirez készítésű flamenkó gitár látható. A Ramirez az egyik legrégibb
spanyol gitárkészítő dinasztia és ma is a legkiválóbb hangszereket készítik.
Mivel a ciprus azon a vidéken általánosan elterjedt fafajta, bőven volt
belőle, olcsósága miatt kézenfekvő volt, hogy abból készült gitárokat
vásároljanak a romák. Mivel a hagyomány nagy úr, így egymástól megkívánva a
ciprus gitárt, lassan elterjedt közöttük és a zenéjüknek mára alapvető
hangszerévé vált a ciprusból készült gitár, annak jellegzetes kopogós,
robbanékony hangzásával. Mivel a flamenkó zene időközben igen népszerű lett,
egyre többen szerették meg a ciprusból készült gitárokat, így a fa ára is
magasabb lett és napjainkban egy mesteri szinten elkészített ciprus gitár
ugyanannyiba kerül, ha éppen nem drágább, mint egy brazil rózsából készült.
A nagy felfedezés: a nylon húr
A klasszikus gitár fejlődésének egy fontos mérföldköve volt a nylon húr
felfedezése. Előtte minden húros hangszeren állati bélből sodort, gyantával
keményített húrokat használtak, a vastagabbakat pedig fémhuzallal sodorták be. A
nylon történetéről is létezik egy egész könyv, azonban minket csak a gitár
vonatkozásában érdekel. Az nylon feltalálása a E.I. duPont de Nemours, Inc. cég
nevéhez köthető. 1934-ben állították elő szintetikusan kőolaj származékokból. A
legenda szerint a híres spanyol gitárművész Andrés Segovia egy alkalommal a
tengerparton sétálva a halászokat figyelte és közelebb érve feltűnt neki, a háló
anyaga. Arra gondolt, hogy vajon hogyan szólna a gitár, ha egy ilyen nylon
szálat feszítene ki rajta. Szerzett belőle egy darabot és kipróbálta. Kiderült,
hogy a gitár sokkal hangosabb, tisztább és dinamikusabb hangú lesz ilyen húrral.
Meg is kereste a DuPont céget, akik láttak fantáziát a nylon húrok gyártásában
és innentől lassan a nylon húr kezdett egyre nagyobb teret hódítani. Az új anyag
felkeltette a hangszerkészítők figyelmét is, hiszen a nagyobb húrfeszítő erő
kihívást jelentett számukra a gitár statikai megoldásában mivel a hangszereket
erősebbre kellett építeni, hogy állja a nagyobb feszítő erőt. Most már közel 80
éve ismerjük és használjuk a nylon húrokat és ezzel valójában eljutottunk a
jelenleg is hallható klasszikus gitárhangzáshoz.
A húrokat illetően azért el kell mondanom, hogy a gitár fejlődését a külvilág
technológiai fejlődése tette lehetővé. Az új anyagokat a hadászathoz és más
gazdasági tevékenységekhez fejlesztették ki. Senkinek eszébe nem jutott volna,
hogy fogjunk össze és fejlesszük ki a modern nylon gitárhúrt. Ez még ma is
elképzelhetetlen, hiszen a nylon húrgyártó cégek ugyanabból az alapanyagból
vágják méretre a húrokat, ahonnan a horgászboltok is szerzik a
horgászzsinórokat.
A klasszikus gitár építés új irányzatai
A 70'-es évek végén feltűnt pár érdekes merevítési megoldás. Ezek közül az
amerikai Michael Kasha által, teljesen tudományos elvek szerint kidolgozott
rendszer érdemel figyelmet. Így mostanra már eltűnt a Torres merevítés szinte
kizárólagos dominanciája, mert megjelentek másféle merevítésű gitárok is. A
Kasha rendszer előnye az, hogy kiszámítható az eredmény, megfelelő ismeretek és
tapasztalatok után a gitárkészítő kedve szerint képes megszabni a gitár hangját.
Sajnos a gitárosok azonban nem olyan nyitottak, mint néhány gitárkészítő, így
már csupán esztétikai okok miatt is visszautasítják a Kasha gitárt. Ugyanis a
Kasha rendszer speciális fejszére emlékeztető alakú húrlábat igényel. A Kasha
gitár másféle hangon szól. Hangkitartása a magas és a mély húrokon közel
egyforma, még a legmagasabb fekvésekben is sokkal hosszabban szólnak a hangjai.
A felharmónikusai is kissé mások, ezért aki a spanyol hanghoz szokott, csak
nehezen fogadja el a Kasha gitárt. Az alábbi képen a egy Kasha merevítés
látható.
Egy másik érdekes, nagyon figyelemre méltó és egyre népszerűbb megoldás az
ausztrál Greg Smallman rácsos szerkezetű merevítése. Smallman elég radikális
módon teljesen újragondolta a gitárépítést. Sok érdekes megoldást mutatott be,
azonban ő is hasonlóan a Kasha rendszerhez elég sok szkeptikus elutasítást
kapott. Bár számos nagy nevű művész játszik Smallman gitáron, még mindig sok idő
kell, mire az emberek megszokják ezt a fajta hangot is. A rácsos szerkezetű,
balzafából és karmon kompozitból készült Smallman merevítéshez hozzátartozik még
az is, hogy a tető alig valamivel vastagabb, mint 1 mm. Ez a középtartomány
hangsúlyos jelenlétét okozza a hangzásban, és aki megszokta a Torres gitár
édeskés tónusát, nehezen fogadja el a Smallman gitár néha bendzsóra emlékeztető
kissé nazális hangját. Ettől függetlenül a Smallman gitárok csillagászati árakon
várják gazdáikat, hosszú várólista van rájuk. Ausztráliában egy új gitárépítő
generáció dolgozik Smallman rendszere nyomán.
Az alábbi képen egy Greg Smallman gitár belseje látható. Érdekes, a perem
mentén futó plusz merevítő, és a hosszanti teherviselő gerendák.
A rácsos merevítés nemcsak Greg Smallmannek jutott eszébe, hanem már korábban
az egykori Ramirez tanítvány. A japán Masaru Kohno is rácsos szerkezetű
gitárokat kezdett tervezni és építeni. A spanyol építésmód is szerteágazó, és
mivel Kohno mester behatóan tanulmányozta, találkozott pár olyan flamenkó
gitárral, aminek a merevítői nem legyezőszerűen futottak, hanem teljesen
párhuzamosan. Ezt az elvet kombinálta a keresztbe futó gerendákkal és valójában
eljutott egy rácsos szerkezethez.
A nylon húros gitár merevítési rendszereiben a három (Torres, Smallman és
Kasha) módszerén túl egyre többen kísérleteznek még újabb merevítésekkel vagy
egymással kombinálják őket. Így például kezd terjedni a radiális merevítés
valamint a fémhúros gitároknál bevált X merevítés kombinációi. A merevítés módja
jelenti az egyik kitörési pontot a hagyományos építésmódból és a hangzásból.
Végül egy kép, melyen a számtalan merevítési lehetőségek közül kiragadtam
néhányat.
Szabó Sándor Vissza az oldal tetejére
|
©2006-2023 Tandem Records ::