Frankfurt 2009
Beszámoló a kiállításról
III.
Akusztikus gitárok
Az akusztikus gitárok tekintetében továbbra is fennáll az az észrevételem és
megállapításom, hogy talán ez az a terület, ahol próbálnak némi újítást is
bevezetni, sokszor csak esztétikai meggondolásból, de sok esetben akusztikai
szempontok által vezérelve.
Az amerikai piacot teljes egészében a tradíció vezeti, semmilyen kiugró
extrém vagy radikális megoldást nem láttam. Időnként feltűnt egy egy
elkeseredett próbálkozás, hogy a látogatók szemét kissé ráirányítsák a termékre,
de ez a kétélű fegyver sokszor fordítva sül el. Nyilván egy jóérzésű ember nem
akaszt a nyakába egy ilyen hangszert:
A Martin és most már a Taylor sem mutatott semmi érdekességet. A Martin a
múltjából él a Taylor pedig igyekszik megfelelni a nagycégek között kialakult
fejlesztési kényszernek és versenynek.
Amire pedig végképp nem számítottam, az volt, hogy spanyol gitárkészítő
manufaktúrák kezdenek újítani és szakítani a hagyományos technikákkal.
Erre volt jó példa, hogy egyesek a tetőt kétféle anyagból, cédrusból és
fenyőből készítették kihasználva a kétféle anyag előnyeit.
A klasszikus gitárok egyik másikán megjelentek az alternatív merevítési
módok. Sajnos a hangjukat lehetetlen volt letesztelni, mert a hatalmas zsivaj
teljesen lehetetlenné tette. Minden esetre mutatok néhány fotót, hogy merre
halad a kísérletezés:
Érdekesség, hogy az Antonio Sanchez spanyol cég kiterjesztette a
gitárgyártását bariton, basszus és alto gitárokra is. Nagyszerű baritonokat
lehetett látni és amelyikre szemet vetettem és másnap reggel korán a kisebb
zajban akartam kipróbálni, azt addigra valaki megvette. Jó ízlése volt az
illetőnek...
A klasszikus gitárok építésében a másik deviancia a hangnyílások
megreformálása, azonban ez is csak esztétikai jellegű változtatás, lényegesen
nem változtat a hangszer hangján, de a hagyományostól eltérő ízlésű gitárosok
szemét bizonyára megkapja. Itt mutatok be pár új elgondolást, egyik másik
érdekes, bár a giccs sohasem fog kipusztulni erről a területről sem.
Az akusztikus gitár elektronizálása tovább zajlik, néha erőltetetten. A
Shadow cég tavaly egészen jó minőségű hangszedőket mutatott be, az idén pedig
mondhatni retteneteseket. Sehol sem volt olyan karcos, torz hangzás, mint a
Shadow színpadán. Egyik másik kollégám igazán szenvedett, hogy
elkötelezettségből azokon kellett játszaniuk. Lám mire jó, ha az ember nem akar
reklámozni nem mindig jó terméket előállító cégeket: megmarad a szabadsága... A
hangszedők tekintetében a piezzo továbbra is folytatja menetét, de nem nevezném
diadal menetnek, mert egyre csak a karcos, reszelős hangjukat hallom a fülemben,
még a legjobb cégeknél is. Az elektro magnetikus hangszedő most újra
reneszánszát éli, mert rájöttek, hogy mikrofonnal kombinálva sokkal
használhatóbb, mint bármely piezzo. Szoktam is mondani: A piezzo gázgyújtónak
tökéletes, de gitár hangszedőnek tévedés... El kellene már felejteni és keresni
valami mást, jobbat. A legjobb akusztikus erősítők standján is hallottam
rettenetes hangminőséget, részben a piezzok miatt.
Az elektronizálás egészen érdekes irányokba viszi a gitárokat. Az alábbi
képen látható hangszer inkább csak egy keret, akusztikai rezonáns elemek nélkül,
így a készítőjének hatalmas szabadsága van, mint ez látható is. A kérdés csupán
az, hogy csak műalkotás-e, vagy játszik is rajta valaki?
Szólni kell az akusztikus erősítésről is. Az idén az AER a Schertler mellé
csatlakozott, mint prominens akusztikus erősítőgyártó a MarkAudio és a MarkBass
márkanevek után a Mark Acoustic. Ki gondolta volna, hogy a basszusgitár
erősítőgyártásban Európa vette át a vezetést, így mára az EBS mellett az olasz
Mark termékek a világ élvonalába tartoznak. A Mark Acoustic egyik új darabja a
kisméretű AC 601.
Basszusgitárok
Bizonyos értelemben csalódott voltam, mert a felhozatal minden újdonság
nélküli volt. Tavaly még elképesztő csodákat láthattunk, de az idén szinte
semmit. A nagynevű manufaktúrák a megszokott kollekciójukat és formájukat
hozták. Az egyetlen feltűnő dolog talán az volt, hogy számos eddig ismeretlen
cég akusztikus basszusgitárokat hozott ki, de hangjukban nagyobb áttörés nem
volt. A legtöbb, amit kipróbáltam merevre épített hangszer volt, jelentősebb
mély tartomány és dinamika nélkül szóltak. Egyetlen igazán figyelemre méltó
akusztikus bundnélküli basszusgitárt láttam, melyet Heiner Dreizehnter német
gitárkészítő épített. Ez a hangszer minden tartományban énekelt, igazi mélyei
voltak és kellő hangereje, miközben formája és kivitele csodálatos volt. Sajnos
amikor ezt a gitárt kellet volna lefotóznom, a gépem már kimerült és így nem
volt több lehetőségem képet készíteni róla.
Ezen kívül nagy örömömre szolgált, hogy a Benedek testvérek Fibenare márkájú
basszusgitárja méltóan reprezentálta helyüket és tudásukat a világban.
A Warvick ugyan nem hozott átütő modelleket, azonban mindenkinél több
muzsikust léptetett fel a demo színpadon, ebből az volt érezhető, hogy igyekszik
minél több nagynevű basszus gitárost a márkanévhez kötni.
Koncertek
A kiállítás területén az udvart is elfoglalták, és az Agora nevű sátorban
igen szép számmal léptek fel igen ismert előadók. Én az Agorában Steve Lukathert
tudtam megnézni. Mit mondhatnék? Fantasztikus gitáros, csodálatosan bánik a
hangokkal és a legfontosabb: igazi vérbeli muzsikus. Az egész zenekar nagyon jól
szólt, de külön tetszett Lukather hihetetlen finom részletekbe vesző
gitárhangja. Képet sajnos nem tudtam készíteni róla, mert ahogy az lenni szokott
az első sorokba mindig a 180-190 cm magas rajongók mennek, és esély sincs a 10
centivel alacsonyabbak részére, hogy valamit lássanak. Ezt a jelenséget
évtizedek óta sem tudtam megfejteni.
Egy kisebb teremben láttam egy Roland demót Frank Gambale triójától. A Roland
VG-99-est igyekeztek bemutatni, de sajnos talán nem nekik kellett volna. A kissé
giccses fúziós muzsika egészen rettenetes és ízlés nélküli hangzáson szólalt
meg. Alig vártam, hogy vége legyen. Ez persze semmit sem von le a VG-99
nagyszerűségéből, ugyanis ezt a cuccot már nagyon jól szólni is hallottam
avatottabbaktól. A fúziós gitárosoknak, még a prominenseknek is, valami nagy baj
van a fülével, mert valamiért egyre elviselhetetlenebb irányba tolódik a
hangzási ideáljuk, merthogy mindenki másolja a másikat és a sok klón egyre
siralmasabb eredményt mutat. Nem tudom, hogy ez genetikai kérdés-e, vagy esetleg
tanítják-e valahol? Ez is egy végletekbe fulladó jelenség, ugyanis a heavy
metálból meg a zene hiányzik teljességgel, ugyanakkor viszont időnként izgalmas
jó hangokat lehet hallani. Hol a középút?
A Warvick standján egészen érdekes produkció volt hallható minden nap. Jonas
Hellborg basszusgitáros, Selvaganesh indiai ütős, Niladry Kumar elektromos
szitáros trója kiegészülve még egy dobossal valami egészen elképesztő produkciót
nyújtott. A hangminőség nem volt éppen a legjobb, de a produkció legalább ütött,
a hangerőnek és a nagyszerű muzsikusoknak köszönhetően. A szitáros fiú egy
gitárra emlékeztető lapos testű, de szitárnyakú hangszerrel sok effekttel,
torzítóval ellátva játszott igen hatásos virtuózitással. A zenekarban inkább a
ritmus és a virtuózitás dominált. Másnap ugyanott 3 basszusgitáros T.M. Stevens,
Hellborg és még valaki játszott, de sajnos a produkció a legkisebb
intelligenciát is nélkülözte. A 3 basszusgitáros nekiesett a húroknak és egymást
túllicitálva kezdtek "muzsikálni". A hangzásra talán az eszetlen dörgés lenne a
jó szó. Stevens valószínűleg valami "erősebb kávé" hatására teljesen magán kívül
volt. Hellborg 5 perc múlva lement a színpadról, mert látszott, hogy a
rettenetes jam nem vezet sehová. Én is otthagytam közvetlenül Hellborg után.
Sok tehetséges ember pocsékolta a hangokat Ausztráliától Ukrajnáig
mindenhonnan és időnként sajnáltam is egyiket másikat. Személyükben felütötte a
fejét egy eléggé tipikus jelenség: megjelentek a gitárkodók! Ez azt jelenti,
hogy nagyon magabiztosan kezelik a gitárt, de a zeneiségük az valószínűleg az
anyaméhben maradt a születésükkor. Cirkuszban jól megállnák a helyüket, de
igazán félrevezető, amikor rettenetes giccseket halmoznak egymásra és mosolyogva
győzik meg a hallgatót:" Én vagyok a legjobb és hamarosan világsztár leszek...!"
Ezek után, ha valamely gitárosról képet kell alkotnom akkor a muzsikus mivoltát,
ha van egyáltalán, külön kell választanom a gitározásától. Eképpen azt lehet
mondani: Jó előadó, eladhatóan viselkedik a színpadon, állva gitározik jó
allűröket produkálva. Vagy jó gitáros, azaz mindenkitől jól összeszedte a
technikai elemeket, jól boldogul a Hedges féle tappingelő technikában, sok
hangot játszik gyorsan, hiba nélkül, stb. És mondaható, hogy jó muzsikus, azaz
széles skálán alkalmazza a harmóniai és melódiai lehetőségeket, zenéje színes
fantázáról tanúskodik. Zenéje organikus, izgalmas, bevállalja az improvizációt,
a zenéje kihasználja a dinamikai árnyalatokat, megszeppent és ellazít. Játszik
az érzelmeinkkel és a hangulatunkkal, nem hasonlít senkire, nem lopkod össze
futamokat innen-onnan, szóval egyedi és egyetlen példányban
létezik....sorolhatnám. Nos ez a jó zenész, de ilyet nem lehetett látni, nem
azért mert nincs ilyen, hanem azért mert ők tisztán látják, hogy nekik nem itt
kell megnyilvánulniuk.
A kiállítást úgy összegezném, hogy semmit sem sikerült újra feltalálni, de
még csak feltalálni sem az idén. Egyébként pedig nem lehet mindent a válságra
fogni, mert a zenében való válságot én már 10 éve érzékelem és egyre mélyülni
látom, így annyira nem csodálkozom, a tapasztalható dolgokon. Minden esetre a
muzsika világának ez a szegmentje nem tűnik nagyon pesszimistának, mert a válság
kezelésére van egy ősi receptjük: Fogd a gitárodat, csavard fel az erősítődet és
menj át egy másik világba, ott soha sincs válság. Ha mégis, akkor pedig fel kell
tűzni ezt a jelvényt és akkor minden rendben lesz....
Szabó Sándor
Vissza az oldal tetejére
|
©2006-2022 Tandem Records ::